a Békés megyei szlovákság életében
A szokásokat gyűjtötte, és kiadványba szerkesztette:
Korbely Szilvia
Technikai munkatárs, digitalizálás: Molnár András
Kiadó:
Szarvasi Hagyományőrző Közalapítvány
5540 Szarvas, Rákóczi u. 1.
A szakmai kiadvány elkészítését és digitalizálását az
Informatikai és Hírközlési Minisztérium támogatta
Š2004
A szakmai kiadvány a Szarvasi Hagyományőrző Közalapítvány tulajdonát képezi, az
anyagok újbóli felhasználása, publikálása csak a Közalapítvány valamint az alkotó
jóváhagyásával lehetséges.
Az ünnep
olyan különleges időszak, amikor a közösség a megszokottól, a hétköznapoktól
eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat
tart be. Az ünnepeket, különösen a nagy egyházi ünnepeket, munkatilalom,
templomlátogatás, meghatározott ételek fogyasztása, megszabott viselet
jellemezte. Egyes ünnepek általános érvényűek voltak, mások csak kisebb
közösségeket érintettek (pl. a templombúcsúk). Bizonyos munkavégző ünnepek is
(pl. aratás, szüret) tájanként más-más jeles naphoz kapcsolódtak.
Kutatásom
az Élő Skanzen projekt megbízásából a békés megyei szlovákság jeles napi
szokásaival, ünnepeivel foglalkozik.
A célom az
volt, hogy összegyűjtsem és bemutassam a megyében élt és most is élő
hagyományokat. Sajnos, azonban az utóbbiak száma igen csekély.
Szokásgyakorlatról
ma már nemigen beszélhetünk, mivel igaz, hogy a most élő öregek és az őket megelőző
korosztály még tanúi, illetve résztvevői voltak ezen
szokásoknak, már az ő idejükben is erős volt a kopás, a felbomlás folyamata. Az
utánuk következő nemzedékek pedig csak kevéssé, alig
vagy egyáltalán nem ismerik ezeket a tradíciókat.
A
hiedelmek teljesen átszőtték a szlovák emberek életét, cselekedeteit és
gondolkodását. Többek között az emberi testrészekhez kapcsolódott hiedelem.
Például a fül viszketése esőt jelentett, a tenyér viszketése pénzkiadást vagy -
bevételt, az orré haragot.
A ház
részeihez is gazdag hiedelemanyag fűződik. A küszöb - mivel a külvilágot
választja el a bentitől - főként negatív mágia színhelye. A falak sarkai,
gerendái szintén jóslatok előidézői.
A kenyér
sikeredett, ha a kemencébe tevéskor az asszonyok felugrottak, füttyentettek,
cuppogtak. Kenyérszegéskor az aljára a késsel keresztet vetettek. A só a
fokhagymával együtt rontáselhárító, gondűző.
A legtöbb
madár (pipiske, fogoly, varjú, veréb, pacsirta, vadliba, páva) magatartása
esőt, hideget, hosszú telet jósolt, tehát hozzájuk főleg időjárásjóslatok
fűződnek.
A
háziállatok közül a tehéntejet védő eljárások a legjellemzőbbek.
A baromfiak közül a tyúk áll a hiedelem-eljárások
középpontjában.
A hiedelem
világuk mitikus alakjai közül központi helyet foglalnak el a boszorkányok. Ezek
egyértelműen negatív alakok. Rontó tevékenységgel, emberfeletti erővel
rendelkeznek.
A
délkelet-alföldi szlovákok - valamint a pilisieké is - sajátos mitikus alakja a
jövendőmondó, emberfeletti erejű, foggal született gyerek.
Hiedelemlény
még a vízi ember (topenec, topeléc), amely kútban, tóban lehúzza a gyerekeket. Ezen
kívül szintén ezen a tájon - és Nyíregyházán - ismert a víziborjú (vodnat'el'a) is, mely a lány hasában nagyra nő, s átrágva
magát, a halálát okozza, valamint a gyerekijesztő bolo.
A
népszokások a hallgatólagos szabályok népi törvényszerűségek, viselkedési módok
- mint minden népcsoportnál - a magyarországi szlovákok körében is
meghatározzák a közösségnek és tagjainak magatartását, bizonyos cselekedeteit,
s gondolkodását a társadalomban, a családban, a munkában, a hétköznapokon és
ünnepeken. Legfontosabbak az emberi élet fordulóinak és a kalendáriumi napoknak
a népszokásai.
A
születési szokások és eljárások archaikusságuk miatt viszonylag egységesek. A
születendő gyermek nemét számos jelből állapították meg: közösülés közben, a
terhes nő hasa alakja szerint.
A várandós
anyára megkülönböztetett figyelmet fordítottak.
A
hasonlósági mágiai magzatot védő tiltásai szerint nem volt szabad megcsodálni a
rossz, csúnya dolgokat, nem eshetett rá eper vagy más gyümölcs, nem érinthette
kifröccsent zsír, kicsapó láng, mert jelt hagy a gyereken.
Nem
lophatott tököt, mert kopasz lesz, nem ihatott vödörből, mert nagy lesz a szája, ... stb.
A szülésig
a terhes nők általában dolgoztak. A
szülést régen a bába vezette.
A
lakodalom a hazai szlovákoknál a legtöbb változattal rendelkező szokás, szinte
minden helységben más és más a lebonyolítása. A meghívottak is hozzájárultak
általában a lakodalmi étkezéshez. Az alföldi szlovákok mindig fogadtak
szakácsnékat, főzőasszonyokat (kuchárke), akik
főzték, sütötték az ízletes ételeket. A többnapos lakodalmakkor az esküvő
reggel volt. Az esküvőt megelőzően az alföldi szlovákoknál a nyoszolyólányok (druice, piernice)
énekszóval vitték a vőlegénynek és a vőfélyeknek a virágot, amelyért játékosan
fizetséget kértek. Külön jelentősége volt a menyasszony fogadásának a vőlegény
házánál. Például hiedelem okból seperték előtte az utcát. Az anyós a kapuban
megkérdezte: co
si nám doniesla d'iovka maja? (Mit hoztál leányom?) - Zdravia, t'as'ia, hojnvo boskvo poehnania! (Egészséget, szerencsét, bőséges isteni áldást!) -
felelte a menyasszony (békéscsabai, tótkomlósi
szöveg).
A halállal
összefüggő szokások, hiedelmek is igen gazdagok. A hazai szlovákok hittek a
halál előtti előjelekben. Amíg a halott otthon volt kiterítve, mellette
virrasztottak. E szertartást a délkelet-alföldi szlovákoknál a starejí vezette.
Az éneklés szünetében a halott tiszteletére Tótkomlóson birka-, marha-,
sertéspaprikást, Békéscsabán kolbászt, pogácsát adtak. A temetőben a halott sírját körbejárták,
mágikus kört képezve, hogy ne térhessen vissza. Békéscsabán a két háború között
háromszor is megtették. A rokonok a temetés
utáni halotti toron (kar) vesznek részt, amelyet újfent a starejí irányít.
Régen terítettek a halottnak, s ételt vittek a sírra is.
A jeles
napok szokás- és hiedelem-eljárásai az embernek a közösséggel és természettel szembeni
magatartásának olyan rendjét határozzák meg, amelyet e napoknak kalendáriumi
beosztásától, elhelyezésétől függően valósítanak meg. Ezek részint a
faluközösség és a népi vallásosság előírásait (melyek sok esetben az egykori és
a mai egyházi liturgikus szabályokon alapulnak), részint az ember saját
boldogulását, betegségének elhárítását, egészségének megvédését, családja
szaporodását, háziállatainak növelését biztosítandó hiedelmeit, szokáselemeit,
valamint az ünnepi és munkarend legfőbb mozzanatait tartalmazzák. A
természetesnek a jeles napokon történő megfigyelésével, rá támaszkodó
eljárásokkal, jóslatokkal az élet minden területén a saját hasznát kívánja
szolgálni.
A jeles
napi szokások alkalmazkodtak a földművelő ember életviteléhez, aki télen jobban
ráért a szertartások végrehajtására. Ezért a négy évszakhoz kapcsolódó
szokásrend közül a téli szokáskor a legjelentősebb. Ezen időszakon belül jobban
lehetett befolyásolni a következő év tevékenységét és bőségét is, mivel jórészt
évzáró és évkezdő napok alkotják a gerincét.
A jeles
napok összefüggő rendszere a szlovák paraszti élet egyik fontos keretét
alkotja. Erről századunk első évtizedében még beszélhetünk: az első
világháborúig viszonylag zárt és egységes, noha megcsapta a változó idő szele,
s ezután már lassú felbomlás és fogyás volt jellemző.
A jeles
napok rendje a téllel kezdődik és ősszel fejeződik be. A legnagyobb, legátfogóbb
kört a téli hiedelem- és szokásrend alkotja.
A télre utaló első késő őszi jeles napok Márton
(Martin, november 11.) és Katalin (Katarina, november
25.). Márton fehér lovon jön. (Martin prid'e na bielom koni.) Az itteni szlovákok és magyarok egyformán
ismerték a mondást. E napon várták az első havat. Békéscsabán az a hiedelem
élt, hogy ha a liba vagy a kacsa csontja fehér volt, sok havat jósoltak.
Ha a kacsa
Katalin napján jégen van,
Karácsonykor
sárban lesz,
Ha Katalin
napján a kacsa sárban van,
Akkor
karácsonykor jégen lesz.
"András
napkor, kakasszókor
kezdődik a jó disznótor."
András
bekötötte a hegedűt, tartják; az advent időszakában tiltották a táncot, a zenés
szórakozást, a lakodalmakat, nem tartottak fonót, és tollfosztást sem. Úgy
vélték, hogy ha az advent idején táncolnak, nem lesz gyümölcs, éretlenül hull
le a szilva. Ha viszont adventkor vagy decemberben sok volt a zúzmara vagy nagy
fagyok, havazások következtek be, sok gyümölcsöt vártak. Volt olyan is, hogy az
idősebb asszonyok szigorúan böjtöltek.
A téli
időszaknak hiedelmekben, szokásokban egyik - ha nem a leginkább - leggazdagabb
napja Luca. Oka ennek valószínűleg az, hogy a Gergely-féle
naptárreform előtt az esztendő legrövidebb napja volt. Lucakor volt a téli
napforduló, a leghosszabb éjszaka, tehát a sötétség urai is ekkor rendelkeztek
a legnagyobb hatalommal. Ez a nép számára rendkívül fontos eseményt jelentett,
hiszen a téli napfordulat jelképesen árthatott és használhatott is.
Általánosan
hitték, hogy Luca napjától karácsonyig (Békéscsaba, Mezőmegyer,
Nagybánhegyes) vagy vízkeresztig (Csanádalberti)
nem volt szabad főzni, sem enni hüvelyeseket: babot, csicseriborsót, lencsét,
minden olyan étel-alapanyagokat, mely főzés közben kinyílik, mert amiként
szétpattan a héja, éppúgy ütnek ki a kelések a testen, illetve a gyerekek vagy
az egész család keléses lesz.
Sok helyen
ismerős volt az a szokás, hogy megtisztítottak egy fokhagymát, mindenki számára
egy gerezdet kiosztottak a családban. Majd a szobában a mestergerenda mögé
helyezték el. Egy-egy gerezd a család egy-egy tagját jelképezte. Akié
karácsonyra foltos lett, arra betegség, akié rohadt, arra halál várt a
következő évben. Az ép fokhagymagerizd egészséget
jelentett.
A
lucaszéket kilencféle fából kellett Lucától karácsony estig elkészíteni. Az
evangélikusok körében igen elterjedt változat szerint az illetőnek a
keresztútra kell kiülnie a lucaszékkel, s az ott látja meg a boszorkányokat. A
katolikusok szerint az éjféli misén látta meg őket.
A
délkelet-alföldi szlovákok Luca-napi verses jókívánságai voltak a
legszínesebbek az országban
Tamás is a
szlovák lányok szerelmi jóslásának napja. A szlovák
nyelvterületen elterjedt András napi szerelmi varázslást a délkelet-alföldi szlovákok
egységesen e napon hajtották végre.
A
karácsony, ahogy az egész szlovákságnál és a magyaroknál - a békés megyei
szlovákoknál is- a békesség és a család ünnepe. A népszokások, a hiedelem
eljárások fő időpontja a karácsonyeste.
A
leglényegesebb események karácsonykor a templomokban és a családokban zajlanak.
Számos rítust a Luca-naptól a karácsonyböjt napjáig, illetve estéjéig
gyakorolnak, mintegy összekötve az ünnepeket az előző hiedelmi súlyponttal. a karácsony a délkelet-alföldi szlovákok szokásrendjében már
24-én megkezdődik. A régi nemzedékek még pontosan megtartották a hagyományos
böjtöt, ami egész nap tartott. Tótkomlóson a lányok a jó férjért böjtöltek
egész nap. Az evangélikusok általában az esthajnalcsillag feljövetelekor, a
katolikusok az éjféli mise után fogyasztották a bőséges karácsonyi vacsorát,
amely a következő esztendő jólétének mágikus befolyásolását is jelentette.
A
Karácsonyfa a mikuláshoz hasonlóan nem régi szokás a megyében élő szlovákoknál.
Tájunkon a múlt század második felében kezd szokássá válni. Békéscsabán a
század végén kezdett elterjedni. Elsősorban a polgári családoknál és az
elpolgáriasodó nagygazdáknál, valamint az olvasottabb, tájékozottabb
családoknál.
Karácsony
estéjén mindenütt énekeltek, köszöntöttek az ablakok alatt. Általában,
időrendben a következő volt a sorrend: a gyerekek kezdték, a fiatalok
folytatták, s a felnőttek fejezték be. Nagyon régi ez a hagyomány. Lényegében a
koledálás egyik válfaja, amely valóban visszanyúlik a középkorba.
A megyében
élő szlovákok a 18. századi tiltás ellenére (pl. Szarvason
a karácsonyi és újévi énekeket, köszöntőket a királyi tiltó rendeleten túl az
egyház sem engedélyezte) egészen a 60-as, 70-es évekig megőrizték.
A legtöbb
helyen december 24-én kora este jártak énekelni: másnap reggel, a karácsony
első napján pedig köszöntőt mondtak (ritmovat' vagy vinovat').
A
betlehemesek járásának csupán az emléke él mindenhol a megyében.
Az alföldi
szlovák nyelvű betlehemezés az 1920-as években sorvadt el. Békéscsabán, Kétsopronyban egy ideig párhuzamosan adtak elő magyar
nyelvű betlehemest. A magyar nyelvű betlehemezésnek mind az evangélikus, mint a
katolikus szlovák helységekben az iskola volt a felújítója és elterjesztője. A
templomi éjféli misebeli magyar nyelvű betlehemes pásztorjátékokat
pedig az egyház ápolta. Az evangélikus szlovák nyelven betlehemezés Nagylak és
Tótkomlós körzetében az első világháborúig volt eleven. A betlehemezést
általában advent idején, karácsonyeste kezdték, s újévkor vízkeresztkor
fejezték be. Békéscsabán a betlehemesek legtöbbször öten voltak: két angyal,
pásztorok, az öreg bacsa (starý baca) s a
kisbojtár. Az angyalok fehér ingben, papírsüvegben, fakarddal, a bacsa bundában, nagybajusszal, szakállal, arca besávozva,
lekormozva. A többi pásztor hosszú, földig érő subában vagy bő ujjú ingben és
bőszárú gatyában járt. A betlehemesek a szobában az asztalra,
székre tették a betlehemet, körbejárták és énekeltek, csengővel, tíz-tizenkét
csörgő pléhdarabbal ékített botjaikkal ütemesen verték a földet.
Az István
és János napi névnapozás, köszöntések igen kedveltek voltak a megye szlovák
lakossága körében. A békéscsabai szlovákoknál is előfordultak korábban, de nem
voltak olyan általánosak, mint a többi környékbeli szlovák településeken és az
itt lakó, illetve betelepült magyaroknál. Az István és János napi névnapozás kedvelt
voltát tükrözik a délkelet-alföldi, békés megyei szlovákok szép köszöntő versei
is.
Szilveszter
előtt az aprószentek (mládatká, december 28.)
napjához kötődik még hiedelem. Ezen a napon sem a szlovákok, sem a magyarok
komolyabb takarítást nem végeztek, nem mostak és nem
főztek.
A békés
megyei népszokásokat vizsgálva, a téli ünnepkör eseményei között érdekes
felfigyelni egyre még: a Dávid-napi legényjátékra. Ennek egyik vonása az, hogy
nem egyházi ünnephez, hanem társadalmi jellegű mozzanatokhoz fűződik. A másik vonása, hogy míg az általánosan
ismert szokások inkább zárt településeken terjedtek el, ez a szokás inkább a
tanyavilágban élt. Jellegzetessége az is, hogy megyénk olyan területein találkozunk
vele, ahol szlovákok is élnek. Ebből feltételezhető, hogy esetleg szláv eredetű
szokásról van szó, amelyet azonban minden nemzetiségű, tanyán élő cselédnép
átvett.
A
Dávid-napi játékban ugyanis elsősorban a cselédség vett részt (kisbéresek,
öregbéresek). Ezt az magyarázza, hogy Dávid napja december 30-án van, és ez
volt az éves béresek szabadító napja: újévkor telt volna le a szolgálati ideje,
de már az előző napot is ünnepléssel töltötték. A játék úgy kezdődött, hogy a
cselédek valamilyen alkalmi esti beszélgetésen (vecierkázáson)
kiszemelték azt a tanyát, amely duhajkodásuk színhelye lesz. Minden évben más
tanyát vettek igénybe, feltétel mindössze annyi volt, hogy legyen egy jó nagy szoba, ahová húszan-harmincan is beférnek, és legyen a
tanyának olyan férfiembere, aki alkalmas a játék vezetésére. Dávid-napján
elindult három-négy legény naplemente táján a kiszemelt tanyára, hogy
előkészítsék azt. Kivitték a felesleges bútorokat és megfelelő mennyiségű ülőalkalmatosságot raktak be a szobába. Ezután előszedték a
különböző zajkeltő eszközöket: kolompot, csengőt, karikásostort,
és mikor bealkonyodott, kimentek a tanya udvarára, és éktelen lármát csaptak.
Néhány percnyi zajongás után egy kocsiátvető-kötéllel felszerelkezve elindultak
"do psej viti pre mladu"
(a kutya fenekébe menyasszonyért). Ezt az elnevezést a menetnek a sorsa
indokolja, melynek sok nehézségen kellett "átpréselnie" magát.
Útközben a
menetvezető karikással durrogtatott, a többiek pedig
kolompoltak. Mikor a tanyába értek, az ott talált férfinépet a kötélre
hurkolták, és a kolomposok vezetésével árkon-bokron keresztül húzták őket a
következő tanyáig. Ott ismét kötélre fűzték a férfiakat, és növekvő lármával
folytatták útjukat, míg csak be nem járták a körzetükhöz tartozó összes tanyát.
Arra törekedtek, hogy a kötélre fűzött menetnek minél több szenvedést,
kellemetlenséget okozzanak. Pocsolyákon, trágyadombokon, gödrökön, bozótoson
vezették őket keresztül-kasul, és ha a gyengébbje nem bírta az iramot és
elbukott, a vezető karikása máris csattant rajta.
Hosszú
kanyargások után kifáradva érkeztek vissza a tanyába, ahonnan elindultak. Ide
érkeztek a menyasszonyért. A vezetők leoldották a kötélről a rabokat
és szobába hajtották őket. Itt előkészítették a menyasszonyt, aki természetesen
férfi volt. Rá is és a vőlegényre is rongyos, ócska ruha került. Koszorúként pedig egy fél tököt faragtak ki. Papot is
öltöztettek, fekete szűrbe. A vezető - mint násznagy - elbúcsúztatta a
menyasszonyt a szüleitől, miközben hangosan sírt. A pár ezután a pap elé
járult, aki keresetlen (de itt nem idézhető) szavakkal áldását adta frigyükre.
Ezután
elkezdődött a tánc. Egy vagy több citerás rázendített egy lassú csárdásra.
Mindenkinek táncolnia kellett. Akinek nem volt párja, azt a vezető és
beosztottjai korbáccsal vagy törülközőbe tekert krumplival ütlegelték. Kezükben
meg nem állt a fenyítőeszköz, hiszen eleve úgy szervezték meg a táncot, hogy a
táncolók száma páratlan legyen. A tánc üteme egyre gyorsult, és amikor már
nagyon lihegtek, rövid pihenő következett. Ilyenkor különféle társasjátékokat
játszottak. Majd újra tánc következett, rá újra játék, és így ment ez
mindaddig, míg reggelre az öregbéres nem szólt, hogy most már menjenek haza.
A
hazaindítás méltó volt az egész alkalom szilajságához: a vezetők korbácsot
ragadtak, és addig verték a legényeket, míg csak egy is volt a szobában. Így
ért véget a "kutyalakodalom", melynek ma már csak az emléke él.
Szilveszter
az óév utolsó napja és búcsúztatója. Az év fordulója, az óév búcsúztatása és az
újév köszöntése a téli szokáskörön belül fontos helyet foglal el, noha sok
elemével kapcsolódik a karácsonyhoz, több szokáselemet a karácsonyestével
párhuzamosan gyakoroltak (az étrend megközelítő azonossága, a ruhák levétele a
fogasról, az állatok éjféli beszélgetése, etetése stb.). Ez a következménye
annak, hogy a Gergely-féle naptár bevezetése óta
karácsonyról január 1-re helyezték az új év kezdetét.
Minden szilveszteri hiedelem, szokás következménye az új évre
vonatkozik. Általános a réteshúzás, hogy nyúljék az
esztendő, hosszú legyen az év, szaporodjék a gazdaságuk. Sokat sütöttek és
különfélét: túrós-, mákos-, lekváros-, almás-, káposztásrétest.
Szilveszter
éjjelén fenn szoktak maradni, hogy eltemessék az óévet és köszöntsék az újat.
Éjfélkor mindenhol megszólalt a harang, hogy az óévtől elverje az újat. Ezt a
távoli tanyákon is mindig megvárták és figyelték. Utána fogyasztották el az
éjféli rituális étkeket. Az éjféli vacsorát mindenütt megtartották. Csanádalbertin éjjel a lányok, legények mentek énekelni a
házakhoz.
Az újév
napjának hajnalán, reggelén szintén szokás volt az ablakok alatti éneklés -
Békéscsabán ekkor történt - és a köszöntők mondása. Sokszor azokat a karácsonyi
verses köszöntőket szavalták, amelyek nem tartalmaztak karácsonyi vonatkozást.
Újévkor a
nappal hosszabbodását is figyelik: Na noví rok - o sl'epeci krok. (Újév - egy tyúklépéssel hosszabb.)
Vízkeresztkor pedig a dél-alföldi szlovák néphit szerint már egy
lépéssel hosszabb a nappal: Tri král'e
- o krok dál'e. (Vízkereszt
- egy lépéssel hosszabb.)
A béresek
ezen a napon álltak munkába. S mivel befejeződött a karácsonyi ünnepkör, több
tiltás is érvénytelenné vált (pl. a hüvelyesek főzése, a mosás tiltása stb.)
Ezen a
napon a megyében mindenhol szokás volt metélt tésztát főzni, hogy hosszú,
vékony kenderük legyen.
A
csillaggal járás, a háromkirályok járása, a századfordulón még szokásos volt, a
katolikus Kétsopronyban még a két világháború között
járt vele a Gáspárnak, Menyhértnek és Boldizsárnak öltözött fiú vagy legény (betlehemet
vittek magukkal, szitából csillagot készítettek, s miközben énekeltek, rugóval
kiröpítették). A katolikusoknál e napon vizet is szenteltek, s Vendel (Vendelin, október 20.) napján itatták meg vele a
háziállatokat, hogy ne legyenek betegek.
A
vízkereszt a farsang (farang) kezdete is. A vízkereszttől szinte mindegyik jeles
naphoz a tavaszi időre, a várható termésre utaló prognosztika fűződik.
A Vince
napjához fűződő szlovák nyelvű időjárási regulák a magyar szőlő termésjelző
hiedelem ismert rigmusának a fordításai: Na Vince ac je prka, tak sa pivnice s vínom plnia. (Ha
megcsordul Vince, borral telik a pince.)
Pál napja a
tél felén jön. Ha borús, nyálkás az idő e napon, sok beteg lesz. A szlovákok és
sok itt élő magyar szerint Pál napkor jött ki a medve a barlangjából, és ha
meglátta az árnyékát, mert süt a nap, visszament és még negyven napig nyalta a
talpát. Addig tart a kemény tél. Ha nem látja meg az árnyékát, kinn marad, azaz
rövid télre lehet számítani. (A magyarok zöme ezt a hiedelmet a Gyertyaszentelő
napjához köti.)
A
Gyertyaszentelőhöz a zömében evangélikus szlovákság csak időjósló hiedelmeket
kapcsolt. Szerintük a nappal már egy órával hosszabb:
Az
evangélikus szlovákok e napon tartják Mária névnapját, valamikor bálak is voltak ilyenkor. Ha süt a nap, azt mondják, hogy: zat'aná Mara (bepisilt Mara). Ha viszont nem olvadt ezen a
napon, szárazságot jelentett.
A
katolikusok gyertyát szenteltek, s ha bármikor erős villámlás volt, a
virágvasárnap megszentelt barkát ezzel a gyertyával égették el, hogy megvédjék
a házat a villámcsapástól.
A
gyertyaszentelőhöz fűződik szép számú időjósló mondóka. A mondókák egy része a
gyertyaszentelőt a tavasz közeledését jelző napnak tekinti:
Balázs
napján mind a magyar, mind a szlovák katolikusok balázsolásra jártak, úgy
hiszik, hogy a keresztbe tett szentelt gyertya jó a torokgyulladás ellen.
Dorottya
napján, ha süt a nap és szép az idő, azt jósolják, hogy jó termés lesz.
Zsuzsanna napján ha a pacsirta megszólal, tavasz lesz. Ha keréknyomból
iszik, jó év lesz, ha pedig nem talál benne vizet, rossz évre számíthatnak.
A
Mátyás-napi időjósló mondás a magyar és a szlovák nyelvterületen egyformán
általánosan ismeretes volt: Maco ak
nádé, poláme, ak nenádé, narobí. (Mátyás ha talál, összetöri, ha nem talál, csinál jeget.)
Egy
békéscsabai jóslás szerint Mátyás napja után a hó a tengerbe megy: Ked prejd'e Mat'eja
- pojd'e sneh do mora.
A télutónak
a nagyböjtöt megelőző vidám népszokása a vidékünkön élő szlovákoknál eleven
hagyomány volt az első világháborúig. A maszkajárás a 30-as évekig még gyakori
volt, és szórványosan fel-feltűnt a második világháború idején is. A farsang
békés megyei szlovákoknál tulajdonképpen a nagyböjt előtt levő három napra
korlátozódik, de kiváltképpen összpontosult a húshagyó keddre és a hamvazó
szerdára (popolová sreda, popolec, krívá sreda: sánta szerda), aminek elsősorban a fonóbeli tréfák,
az álarcosok utcai kószálása, illetve a bálok adták meg a jellegét. A szlovákok
az idetelepülés kezdetétől fogva vidám télbúcsúztatónak tekintették. Az idősebb
Tessedik Sámuel evangélikus lelkész 1745-ben a
szokást pogánybolondos farsangnak nevezi, s - a húsvéti locsolkodást is
elutasítva -, megtiltja, hogy hívei farsangkor idegen ruhákba öltözzenek. A
tiltás nem sok eredményt ért el, kb. a századunk közepéig a kötetlen farsangi
járkálás idején a nők férfi, a férfiak női ruhákba is öltöztek. Az alföldi
szlovákoknál ugyanis ez volt a szokás ilyenkor.
A tavaszi
szokások közül a legszínesebbek a tél, a halál kivitelének és a tavasz, a nyár
behozatalának énekes-táncos lányos menetei. Majdnem minden hazai szlovák
csoportnál létezett valamilyen formája. Sajnos, a dél-alföldi szlovákoknál
talán a legkevésbé jellemző ennek a szokásnak a megőrzése. Az sem biztos, hogy
egyáltalán élt-e körükben a szokás: a telet, halált jelképező felöltöztetett
bábu kihordása, amit Zemplénben, Abaújban marmoréna, dad, a Mátra aljában muriena,
a nógrádi, Pest környéki szlovákoknál kisel', a Pilis-Vértes-Gerecse hegyei között moréna, kiselica néven emlegetnek.
Márciusi
időjárása átmenetet képez a télből a tavasz felé. Pál napjától sok jóslat,
hiedelem-következtetés található erre a paraszti szemléletben rendkívül fontos
tavaszi időjárásra és munkára vonatkozóan.
A márciusi
az öregek elmúlásának kegyetlen jelképe is volt.
Április
elsején, ha valaki valamit vitt az utcán, azt mondták rá: "Roznáa prvý apríl." (Széthordja április elsejét.)
Ugyanis e napon az volt a legáltalánosabb tréfa, hogy valakit valamivel
valahová elküldtek. A gazdáknál az öregbéres vagy maga a gazda küldte el
béresét vagy a kondását. Pl.: "Bandi tanes toto vápno do
Kochanov." (Bandi, vidd el ezt a meszet Kochanékhoz.) Egy zsákot nyújtottak át neki, megrakva
tégladarabokkal. Azok, akikhez ment, vagy visszaküldték, hogy nincs nekik
szükségük semmilyen mészre, de ha nem feledkeztek meg a napról, s maguk is
tréfálkozni akartak, fogták a zsákot, bementek a kamrába, mintha ki akarnák
önteni, majd ugyanazzal a teherrel (mondván, hogy szappant küldtek)
visszaküldték. A gyanútlan béres vagy kondás odahaza tudta meg, hogy rászedték,
s dühös káromkodással ürítette ki a zsák tartalmát.
Sokan nem
mertek utazni sem ezen a napon, nehogy azzal gyanúsítsák, hogy április elseje
széthordói. A legegyszerűbb tréfák közé tartozott, hogy valakit kihívattak,
vagy átküldették a szomszédba: Choj, t'a volá sused!, (Menj, hív a szomszéd!), Pod'
na ulic, tu ti je kamarátka! (Gyere ki az utcára,
itt van a barátnőd!), Shoj t'a
volá gazdina! (Menj, hív a
gazdasszony!)
Ezeket a
beugratásokat a gyerekek is sokszor átélték: "Egy felnőtt a gyereket
elküldte másfelé a tanyán: kérd el ezt-azt! Mire valaki megsajnálta: Menjél
gyerekem haza, mondd meg, hogy ez csak bolondság! Ilyen nincs." (Solymosiné Mucha Katalin, Szarvas)
A nyári -
és az őszi - jeles napok rendszeréhez szinte csak hiedelmek fűződnek, és ezek
is majdnem kizárólag csak időjóslások, illetve a termés betakarításával
kapcsolatos jóslatok.
A
betakarítás, az elmúlás időszakához tartozik a legkevesebb jeles nap.
Mihály
napja nevezetesebb az őszeleji jeles napok közül; ekkor költöztek szintén a
bérlők, kezdték törni régen a kukoricát, s indultak a déli tájakra a fecskék.
Az igyekvő asszonyok megkezdték a fonást is.
Voltak
olyanok is, akik szeptemberben kezdtek el fonni, hogy legyen Mihály-napi
orsójuk (mihalca). Legtöbbször Márton napjára voltak meg az első
orsók, a martinca-k.
(Általában újévig fontak, január végén, február elején szőttek, mindig arra
törekedtek, hogy húsvétig minden szövőmunkával készen legyenek, mert akkor már
megkezdődtek az asszonyi munkaerőt is igénybe vevő tavaszi munkák.)
Ha
Mihálykor északról fújt a szél, kemény tél következett, ha délről, sok dinnyét
várhattak.
Mihály
napján a tótkomlósi asszonyok a nap feljötte előtt titokban a temetőben gyűjtöttek a szerencsehozó hólyagfa (klokoc) magvait,
melyek szerencsét hoznak a gazdaságnak és a szerelemnek egyaránt. A klokoc-magot a
60-as években még árulták a tótkomlósi piacon.
Mindszentek
a halottak ünnepe. Akinek van valakije a temetőben, az ünnep előtt rendbehozza vagy rendbehozatja a
sírt, hozzátartozói sírját látogatja. Virágot vagy koszorút visznek a sírra, és
gyertyát gyújtanak. Régen, az evangélikus szlovákoknál a gyertyagyújtás nem
volt szokásban. A katolikusok nyomán ők is átvették a reformátusokkal együtt, s
az utóbbi évtizedekben körükben is elterjedt ez a
kegyeletes gyertyagyújtás, ami a sírok rendbehozásával
együtt a halottak tiszteletének általános szokáselemévé vált.
A két
utolsó őszi jeles nap már a hideg visszavonhatatlan malmának népi megfigyelését
tartalmazza. Erzsébet napjára hideget, zimankós telet vártak, Márton pedig fehér lovon szokott érkezni. Márton napján
végleg elhullnak a legyek.
Régen
ekkor jött haza a legelőről a jószág, letelt a pásztorok ideje. Elvetették már
a búzát, s ha "porba" került, jó termést fog hozni. De ahhoz már
végig kell élni egy hosszú kemény vagy rövid telet és zsendülést
hozó tavaszt.
S e nép
figyelt, magyarázni és alkalmazkodni próbált. Így zajlott az év és a
néphiedelmek párhuzamos körforgása.
Napjainkban
a népi hiedelemvilág olyan nagy területének feldolgozására vállalkozni, mint a
jeles napok - legyen szó akár az egész naptári év, akár csak a téli ünnepkör
esetében -, s hozzájuk fűződő részben hiedelmi, részben ünnepi szokások,
lényegében már csak megmentő, megőrző munka.
Igaz ez a
Békés megyében szigetekben élő szlovákokra is, akik
hazánk társadalmi, gazdasági és technikai fejlődése folyamán - hasonlóan
Magyarország többi népcsoportjához - népi hagyományaikat, népkultúrájukat,
közte ünnepi és részben hiedelmi tartalmú szokásaikat fokozatosan elhagyták,
illetve lassan elfelejtik.
A
néphiedelemnek, a szokásoknak általam ismertetett maradványai
ha meg is maradtak az emlékezetben, egyikük sem hat általánosan. Mi él még
tovább?
Egyes újkeletű szokások vagy csak a formájukat megtartó,
eredetileg hiedelmi fogantatású szokások. Így a mikulás, a karácsonyfa és
néhány intézményesített forma (pl. farsangi bálok).
Néhány
helyen tovább élnek még azok a hiedelmek, amelyek a háztáji termelésben
érvényesülhetnek: a görögdinnye 100. napra való ültetése, a gyümölcsoltó
boldogasszony napján való oltás, a János-napi szemzés
és így tovább.
A
betegségekhez kapcsolódó jeles napi hiedelmek főként a már csak nagyon idős
embereknél, a legidősebb korosztálynál, mint pl. a karácsonyesti morzsáknak
gyógyító szerként való felhasználása.
Él még az
időjáráshoz kötődő hiedelmek, időjárási regulák egy része, mint pl. a
Medárd-napi, a gyertyaszentelőhöz kapcsolódóak, stb. Bár ezekben is csak kevés
ember hisz ma már.
Megszokásból,
hagyományőrzésből megmaradt néhány mágikus hatású rítus. Igaz, hogy ez is csak
szórványosan és inkább az idősebb korosztálynál. Ilyen például a karácsonyesti fokhagymagerizd-evés, a szilveszteri rétesnyújtás,
a hüvelyesek főzési rendje, stb.
Sokan a
fokhagymaevést csak mint gyerekkorból megmaradt szokást
gyakorolják, semmi különöset nem tulajdonítanak neki, csupán a karácsonyesti
vacsora egyik érdekességének tekintik.
Attól
függetlenül, hogy élnek-e ma még vagy nem, az ünnepi rítusok, nyelvjárás
tekintetében számtalan egyezést találunk az egykori származáshely rítusaival,
hiedelmeivel. A Luca-napi köszöntők, amelyeknek
változatai a régi Észak-Nógrád, a mai Nógrád vidékeiről ismerjük, még az első
világháború utáni esztendőkben Szarvason, Tótkomlóson, továbbá Békéscsabán, Nagybánhegyesen, Csanádalbertin
is szokásban voltak. Utalni lehetne még a pásztorok karácsonyi vesszőhordására,
a tréfás karácsonyi köszöntőkre, a feketevasárnapi menyasszonyjárásra, stb.
Látni kell
azt is, hogy az új környezet nem konzervált bizonyos szertartásokat, rítusokat.
Ilyenkor az ugyancsak feketevasárnapi szokás: a Kysel
vagy Morena néven ismert szalmabábú hordozásának,
majd vízbedobásának vagy elégetésének
a szokása,
ami a mai Nógrád, Hont, Heves és Pest megye sok magyar és szlovák községében -
éppen úgy, mint a mai Szlovákia észak-nógrádi területein is - még az első
világháborút követő években szokásban volt, Békés
megyében viszont nyoma veszett.
Megmaradt
megkülönböztető jellege az etnikai származásának és a vallási hovatartozásnak.
A vallásos emberek általában megtartják az egyházi előírásokat; az
evangélikusoknál, a reformátusoknál és a katolikusoknál az eltérések ebből
adódnak. A származásból fakadó különbségek azonban gyorsan maradnak el, s ezt
napjainkban számos tényező elősegíti; többek között a szlovákok kétnyelvűvé válása,
illetve a szájhagyományban bekövetkező nyelvi váltás, az egymás közé település
és a vegyesházasságok nagy száma.
Remélem,
hogy ezen szokások és a hozzájuk kapcsolódó hiedelmek
közreadásával, összegyűjtésével ez a dolgozat gyarapította az alföldi szlovák
nemzetiség kultúráját, s ezen szokásoknak, ha a továbbélését nem is, de az
emlékét sikerült megtartani.
Korbely Szilvia